|
A családfakutatás legfontosabb forrásai az anyakönyvek . Az anyakönyvek arról adnak hírt, mikor és hol született, mikor, hol és kivel kötött házasságot illetve mikor és hol halt meg egy ember. Az állami anyakönyvezés Magyarországon az 1894. évi XXXIII. tc. értelmében, 1895. október 1. napján vette kezdetét. Az állami anyakönyvek levéltárakban őrzött másodpéldányait a Levéltári törvény (1995. évi LXVI. tv.) rendelkezése értelmében korlátozottan lehet kutatni. Eszerint a születésekre 90, a házasságkötésekre 60, a halálozási adatokra 30 év a védelmi idő, azaz csak az ennél régebbi iratok kutatása megengedett.
1895. október 1-jét megelőzően az egyházak végezték az anyakönyvi adminisztrációt. Az 1895 előtti időszak kutatásához ezért fontos tudni, hogy a család tagjai mely egyházi közösséghez, felekezethez tartoztak. Magyarországon a nagyszombati tartományi zsinat (1611) szentesítette a tridenti zsinat 1563-ban hozott határozatát, mely a római katolikus plébániák számára előírta a keresztelési (Baptizatorum) és az esketési (Copulatorum) anyakönyvek vezetését. Hazánkat tekintve azonban a 17. század végéig csak a Felvidéken, Nyugat-Dunántúlon és elvétve Erdélyben találunk ténylegesen vezetett anyakönyveket. A mai Magyarország területén az első anyakönyvek a s oproni evangélikus (1624-), a kiskomáromi (ma Zalakomár) református (1624-) és a kőszegi római katolikus anyakönyv (1633-) voltak. Az ilyen régi matrikulák sajnos kivételszámba mennek Magyarországon.
Az első anyakönyvek felfektetése az egykori török hódoltság területén - egy-két kivételtől eltekintve - csupán a török kiűzése után, az 1690-es évektől történhetett meg. Hazánk jelentős részén ezért 1720 előtti anyakönyvet alig-alig találunk, a bérmálási (Confirmatorum) és a halotti (Defunctorum) anyakönyvek felfektetése pedig a legtöbb helyen csak 1750 körül valósult meg. A hivatalos iratokban - így az anyakönyvekben is - a 19. század közepéig a latin nyelv volt használatos. Csak a reformátusok tértek át valamivel korábban a magyar nyelvre. A protestánsok II. József türelmi rendelete (1781) nyomán hivatalosan 1785-től, az izraelita hitközségek pedig sok esetben csak a 19. század közepén kezdték meg saját anyakönyveik vezetését.
Több településen tapasztalhatjuk, hogy nincsenek meg vagy hiányosak az anyakönyvek. Az 1828 előtti időszakban ez sajnos pótolhatatlan hiányosságot jelent, és megakaszthatja a kutatás folyamatát. 1828 után viszont van egy kis kapaszkodó: 1827-ben ugyanis a keresztelési, esketési és halotti anyakönyvek 2 példányban való vezetéséről rendelkeztek. A másodpéldányokat az illetékes törvényhatóságok levéltáraiban helyezték el. Ahol betartották a törvény rendelkezését, és a másodpéldányok a történelem viharait is átvészelték, ott kutatásuk áthidalhatja az eredeti anyakönyvek esetleges hiányát.
Jelentős forráscsoportot képeznek a levéltárakban őrzött különféle adószedői, úrbéri, nemesi, egyházi és katonai összeírások, népszámlálási iratok. Ezek az anyakönyvekből nyert adatokat kiegészítve rávilágítanak az emberek társadalmi helyzetére és foglalkozására, a családok nagyságára, termelőerejére, vagyoni állapotára. Az összeírások jelentősége megsokszorozódik abban az időmélységben, ahol már (illetve még) nincsenek egyházi anyakönyvek. Sok esetben ezek teszik lehetővé a családok történetének nyomon követését a korai időkben is. A 18. század elején ugrik meg jelentősen az összeírások száma. A töröktől visszaszerzett területeken az adók kivetése végett többször is rendeltek el átfogó összeírásokat. Az összeírásokból nyerhető értékes adatok mellett azonban fontos e forráscsoport óvatos kezelése, kritikus megközelítése. Többé-kevésbé ugyanis mindenhol érvényesült a jobbágyok azon törekvése, amely az adóalap csökkentésére irányult. Aki tudott, saját, jól felfogott érdekében élt az eltagadás és a megmásítás különféle módszereivel. Éppen ezért nem mindig tudták számba venni a teljes népességet, illetve telkes jobbágyokat zsellérként, jómódú gazdákat szegényként vettek fel a lajstromba. Olyan is volt, hogy az adózás alól mentesített, szegény sorsú rétegekről hallgatnak ezek az iratok. Az adóösszeírások hibáik és hiányosságaik ellenére jól használhatók, ha adataikat nem magukban, hanem más forrásokkal összevetve vizsgáljuk meg.
Az összeírásokon kívül más levéltári források, főként polgárkönyvek, telekkönyvek, hagyatéki leltárak, céhes iratok, szerződések, közgyűlési és tanúkihallgatási jegyzőkönyvek is felhasználásra kerülhetnek egy-egy családfa felkutatása során.
A kiegészítő források közt kell megemlíteni a helytörténeti és néprajzi vonatkozású szakirodalmat, a nemes családokról szóló genealógiai és heraldikai műveket, az egy-egy település anyakönyvi adatait feldolgozó családkönyveket, a kivándorlási listákat tartalmazó köteteket, a múzeumi dokumentum gyűjteményeket, a temetői nyilvántartásokat valamint a különféle internetes adatbázisokat. |
